Ismerj meg jobban

Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam és kérlek benneteket, hogy a továbbiakba ha lehetséges, akkor tegeződjünk. 

Engem Lakatos Norbertnek hívnak. 1979. június 26-án születtem Kalocsán. Édesanyám tanár volt egy helyi általános iskolába, édesapám vállalkozó. Van egy öcsém is, aki 4évvel fiatalabb nálam. Teljesen egészségesen születtem, de 1991-ben jött az első csapás: cukorbeteg lettem.

Már ilyenkor kezdődött az életembe, hogy kirekesztettnek éreztem magam, hisz nem tudtam a többiekkel cukrászdába menni, nem ehettem azokból a sütikből, amiket a társaim anyukájuk sütött vagy pl el kellett vonulnom, hogy be tudjam adni az inzulint.

A cukorbetegség miatt sok mindenről lemaradtam és kimaradtam, hisz a szüleim féltettek mindentől, hisz ez a helyzet nekik is ismeretlen és nagyon nehéz volt. Egész jól eléldegéltem ezzel a betegséggel, bár azt mondják, hogy ez nem betegség, csupán egy állapot. Egészen 2007-ig, amikor is ki kellett mennem a fáskamrába fáért és egy óvatlan lépés következtébe egy szög fúródott a sarkamba.

Azonnal indultunk a siklósi kórházba, megkaptam az ilyenkor szükséges Tetanusz injekciót és mintha mi se történt volna, reggel már mentem is dolgozni.

Pár héttel később észrevettem, hogy valami nincs rendbe a sarkammal, ezért visszamentünk az orvoshoz. Megvizsgáltak és megállapították, hogy a sarkam be van gyulladva és be kell tenniük egy csövet, hogy kitisztuljon. A cső betétele után sem akart gyógyulni, ezért elmentünk egy régi ismerősünkhöz Szegedre, aki már egyszer megmentette a lábam a levágástól.

Azonnal befektettet a kórházba, ekkor márciust írtunk. Észrevették, hogy a berakott cső fertőzött lehetett, illetve, hogy van a sarkamba egy csontszilánk, ami teljesen elkocsonyásította a sarkam.

4 hónapig küzdöttek az orvosok azért, hogy ne kelljen lábszárközépnél vágni a lábam, de eközben nem figyeltek oda a cukorszintre, ha néha néha megmérték, akkor is 20 felett volt, ami ugye 4 és 6 között a jó.

Ez egy ördögi kör volt, mert a cukrom nem akart lemenni a gyulladás miatt, a gyulladás pedig nem akart eltűnni a magas cukor miatt. Ez vitt el odáig, hogy elveszítettem a látásom.

A megvakulásom egy pillanat alatt történt, megírtam egy sms-t, de a választ amit küldtek, azt nem tudtam elolvasni.

Egyből kapkodás és irány a szemészet, ahol elkezdték lézerezni, de nem sok sikerrel. A „pót” keresztanyám unszolására felmentem vele Pestre egy nagyon híres szemészorvoshoz, hátha ő tud rajtam segíteni. Akkor döbbentem rá, hogy mekkora a baj, amikor közölte, hogy azonnal műteni kell.

A műtét sikerült, de a beteg meghalt, szokták mondani, hát ez nálam is így volt, mert a bal szememre teljesen megvakultam. Ott volt ugyan még a jobb szemem, de azon is csak homályosan láttam, pl arcokat azokat már nem. Elkezdték lézerezni a szemem, de kaptam egy kötőhártya gyulladás és abba kellett hagyni. Mivel nem tudták lézerezni a szemem, ezért amikor a gyulladás eltűnt róla, már ott tartott a romlás, hogy ezt a szemem is műteni kellett.

Ezen a szememen 3szor volt korrekciós műtét, de sajnos egyik sem sikerült.

2007 decemberébe teljesen megvakultam mindkét szememre.

Akkor jött igazán a mély gödör. Én elfeküdtem benne és senki és semmi kedvéért ki nem akartam onnan mozdulni. Eltűntek mellőlem a „barátok”, csak pár ember maradt meg mellettem, szám szerint négy. Rács Isti, Varga-Pálóczi Tünde, Sári-Felnagy Anita, Budai Tamás(Csuti).

Nagyon sokáig voltam a négyfal között, csak kajálni mentem ki a szobámból. Semmi nem érdekelt, sajnáltattam magam, kerestem a hibásokat, mert én ugye nem lehetek hibás semmibe, ezerszer feltettem a kérdést, hogy miért pont én. Egyik nap édesanyám közölte, hogy beirattak Budapesten egy VERCS nevezetű helyre, ami 3 hónap bentlakást fog jelenteni és ott megtanítják majd, hogy hogyan kell vakon élni. Nagyon nem akartam menni, hisz nekem tökéletes volt az ahogy én éppen voltam. Azért mégis szülői ráhatásra: ”Márpedig akkor is mész!” mondatokkal az egyik vasárnap ott találtam magam.

Hétfőn jött csak igazán a fekete leves, amikor a közlekedés tanárom megjelent az ajtóban, 8 órakor és közölte, hogy akkor most fogjam meg ezt a pálcikát, amit fehér botnak hívnak és megmutatja, hogy hogyan is kell ezt használni. Mondtam neki, hogy mit is csináljon vele, de addig „rugdosott”, hogy rávettem magam és kikászálódtam az ágyból.

Egy csütörtöki napon kötelező jelleggel el kellett mennünk egy olyan beszélgetős délutánra, ahol a Régi „VERCS”-esek jöttek el és mesélték el a történeteiket. Ott hallottam olyan sztorikat, amiken elgondolkoztam egy pillanatig. Volt, aki 7 évig ki sem mozdult otthonról, most pedig iskolába jár és a második diplomáját készül letenni. Volt, aki vállalkozást vezet, volt, aki bejárta már egész európát. De ami feltűnt, hogy mindenki nevetve beszélget, mintha semmi bajuk nem lenne. Ezen elgondolkozva tettem egy olyan fogadalmat, hogyha nekik sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne.

Nagyon sokat tanultam ezekután, pl a közlekedés is sokkal jobban ment, úgy, hogy nem morogtam végig az órát. Megtanultam számítógépek kezelni, megtanultam főzni, mosni, vasalni, takarítani, vagyis visszavezettek az életbe. Sokat köszönhetek a VERCS tanárainak is, akik név szerint:  Nagy Karolin, Gulyásné Balla Ági, Pásztor Ági, Herceg Lajos

Nagyon sokat köszönhetek nekik, a mellettem maradt barátoknak illetve nem utolsó sorba a családomnak, hogy ki tudtam lábalni ebből a hatalmas gödörből.

A VERCS elvégzése után fentmaradtam Budapesten, mert találtam munkát, a Motorsystem Kft-nél egy telemarketinges állást. 2 évig dolgoztam itt, közben albérletbe laktam az akkori párommal, Kokas Cecíliával, aki rengeteget segített abba, hogy önállóan is megálljam a helyem. Egy új párkapcsolat miatt elköltöztem Miskolcra. Itt ismerkedtem meg a Baráthegyi Vakvezető Kutyakiképző Iskola vezetőjével és a vakvezető kutyákkal. Itt kaptam meg a világ legjobb, leghisztisebb, legsértődékenyebb kutyáját Tamit. Már 7éve nyúzzuk egymást.

Miskolcról hazaköltöztem a szüleimhez Baranya megyébe. Hazaköltözésem után nemsokkal jött az újabb megpróbáltatás, az újabb gödör, amikor az orvosom közölte, hogy le fognak állni a veséim, ezért dialízisre lesz szükségem. Újabb depresszió, újabb feladás és újabb szobából ki nem mozdulás következett. 2015. novemberébe kaptam meg az első dialízist, majd 2016. júniusába felkerültem a transzplant listára. Szerencsém volt a szerencsétlenségbe, hogy cukorbeteg voltam, mert így a vese mellett hasnyálmirigyet is kaphattam és itt sokkal rövidebb volt a várólista. Olyannyira, hogy már 2016. december 21-én volt a transzplant műtétem.

Azóta elmúlt a cukorbetegség, felszabadultabb vagyok, de egyúttal vigyázni is sokkal jobban kell. Mostanra azt mondhatom, hogy elfogadtam azt amit adott a sors és próbálom így élni az életem. A vakság elfogadása 7 évembe került. Lehet a négy fal között sajnáltatni magunkat, de szerintem sokkal jobb kint a világba. Élni kell az álmokat és nem álmodni az életet! 

Hogy jött a lufizás? 

Fogyatékosként nem találtam munkát, mert ha meghallották, hogy vak vagyok, akkor teljesen elzárkóztak az emberek. Ezért azon kezdtem el gondolkozni, hogy mihez is kellene kezdeni, hogy meg tudjak élni. Egy iszogatós bulin vetette fel valaki, hogy milyen poén lenne, ha a vakvezető kutyámmal elmennék egy rendezvényre és ott elkezdenék a gyerekeknek lufifigurákat hajtogatni. Nagy vidulás volt belőle, de én másnap végig gondoltam és már nem is tartottam annyira lehetetlennek.

Elmentem egy régi ismerősömhöz, Tóth Imre (Fanti), és megkérdeztem, hogy megtanítana-e lufifigurákat hajtogatni. Abszolút partner volt és kb. fél óra alatt meg is tanultam életem első figuráját a kutyát. Ezután az akkori párrommal az internetet segítségül hívva tanultam meg kb. tíz féle figurát meghajtogatni.

Nagymamám unszolására, aki mindig rágta a fülem, ha csinálok valamit, akkor azt teljes odaadással csináljam és ne kontár módon, elmentem egy iskolába, ahol elsajátítottam a lufitekerés csínját-bínját.

Az iskola végeztével egy nemzetközi zsűri előtt eredményes nemzetközi vizsgát tettem. Ezzel a vizsgával, nem látóként, egyedül vagyok a világon, aki lufitekeréssel foglalkozom és nemzetközi vizsgám is van belőle, amit külföldön legalább elismernek.

A lufihajtogatás sokban segített abba, hogy elfogadjam és feldolgozzam a vakságom. Élvezem, azt amit csinálok, imádom, amikor rájönnek arra, hogy nem látok és rácsodálkoznak, hogy akkor hogyan is tudom a különböző figurákat meghajtogatni. Megtaláltam azt a munkát, amit szeretek csinálni, ezért nem is munkának fogom fel, hanem szórakozásnak.

Close Menu